. kaktusz

Tudod arra gondoltam, 

a csend különleges dolog, 

különleges, 

mint benne az ember, 

a hangulatnak a gyermeke ő is: 

sokféle van, 

van közöttük halálos 

és titokzatos, 

süket és elviselhetetlen, 

néma és bátortalan, 

sokszor már gyáva, 

és nagyon unalmas, 

bamba, 

de lehet elgondolkodtató, 

döbbenetes, álmélkodó, 

se szeri se száma annak, 

ami őt, a csendet okozza... 

lehet boldogító, 

a csodát követő, felemelő, 

és félelmetesen ijesztő, 

az ember vágyik rá 

és menekül előle, 

se vele, se nélküle, 

szenved a csönd nélkül, 

örökké csak vele: 

megbolondul… 

de ha egyszer 

a lélekbe végleg beköltözik, 

az a békességnek a csendje, 

a szeretet háborítatlan nyugalma, 

a hangulat nem uralja, 

a lélek békéje 

a szeretet megnyugtató csendje, 

csend, ami mégis

földöntúli muzsika.

2013. január 14.

József Attila: A SZEMED

Nagy, mély szemed reám ragyog sötéten
s lelkemben halkan fuvoláz a vágy.
Mint ifjú pásztor künn a messzi réten
subáján fekve méláz fényes égen
s kezében búsan sírdogál a nád.

Nagy, mély szemed reám ragyog sötéten
s már fenyves szívem zöldje nem örök.
Galambok álma, minek jössz elébem?
Forró csöppekben gurulnak az égen
s arcomba hullnak a csillagkörök.

Nagy, mély szemed reám ragyog sötéten
s a vér agyamban zúgva dübörög.

V. Hugo: MERT MINDEN FÖLDI LÉLEK

Mert minden földi lélek

valakibe

átszáll, mint illat, ének,

láng vagy zene;

mert minden élet annak,

amit szeret,

rózsákat mindig ad vagy

töviseket;

mert április a lombnak

víg zajokat

s az alvó éj a gondnak

nyugalmat ad;

mert vizet a virágnak

az ébredő

hajnal, cinkét a fáknak

a levegő,

s mert a keserü hullám

ha partra hág,

a földnek, rásimulván,

csókokat ád:

én, csüggve karjaidban

az ajkadon,

a legjobbat, amim van,

neked adom!

Gondolatom fogadd hát:

csak sírni tud,

ha nincs veled, s tehozzád

zokogva fut!

Vágyaim vándorolnak

mindig feléd!

Fogadd minden napomnak

árnyát, tüzét!

Üdvöm gyanutlanúl és

mámorosan

hízelgő dalra gyúl és

hozzád suhan!

Lelkem vitorla nélkül

száll tétova,

s csak te vagy íme végül

a csillaga!

Vedd múzsámat, kit álma

házadba visz,

s ki sírni kezd, ha látja,

hogy sírsz te is!

S vedd - égi szent varázskincs!

vedd a szivem,

amelyben semmi más nincs,

csak szerelem!

(Szabó Lőrinc)

Kökény Attila - Nekünk másképp járt a boldogság

Primerose: Te meg én

Fantáziarajz a Kepler-47 rendszeréről. A csillagpár az első olyan fedési kettős, melyben két bolygó kering cirkumbináris pályán.Fotó: T. Pyle / Caltech

Ha a csillagokat nézem
Szemedre emlékszem
amint felgyulladt a fénye
Lelkem legbelső mélyébe
 

Fülembe súg az ősz dúdolva
Mintha kedves hangod volna
Csókról mesél, szerelemről
hogy lett egy a két emberből
 

Könnyek, csókok, nevetések
vad szerelmes ölelések
részem vagy, bevéstelek
génjeiben rejtelek
 

Semmi sem vész el
tovább él másban
s születik újjá
örök körforgásban
 

Két kis szerves pont
az univerzum peremén

él tovább a csillagokban
ahogy csókolt, Te meg én

Primerose: Ráébredés

Bárányfelhők játsztak az égen

Ahogy sétáltunk kéz a kézben

A nap sem villant szebben

Mint két szemed szememben

Fülembe súgtad, mint egy imádságot

S felismertem benne e végzetes valóságot:

-Ha a föld kifordulna tengelyéből, egészen

-Én akkor is részed leszek, s Te /Kincsem/

részem

Bruno Mars - Grenade

Majtényi Erik: Virágének

Megyek utánad,
jössz utánam,
csupasz a vállad,
csupasz a vállam,
s akár a bőrre
tapadó inget,
cipeljük pőre
kétségeinket,
meg azt a terhes,
meg azt az áldott,
azt a keserves
bizonyosságot.
Szándékot szándék
félve kerülget,
karjatárt árnyék
lopva feszül meg,
szólsz botladozva,
szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg,
didergő félszek.
Szempillád néha
nyugtalan rebben,
mint lüktetés a
kötözött sebben,
s szavunk a semmi
rácsához koccan
kétemeletnyi
hűvös magosban.
Valami lomha
időtlenség
süketen kongja
ideges csendjét,
s ebből a csendből,
ösztönünk börtön-
odvából feltör,
feltör dübörgőn
az a parázsló,
magát veszejtő,
meg nem bocsátó,
el nem eresztő,
eszelős, fojtott
kényszerűség,
vérünkbe oltott
védtelen hűség,
az a sikoltó,
láncokat oldó,
borzongó óhaj,
sunyi, kegyetlen,
emberi szóval
nevezhetetlen,
amitől félsz, és
amitől félek,
amiért élsz, és
amiért élek.

Majtényi Erik: Hogyha eloldanál

Hogyha eloldanál magadtól,
merre indulhatnék el akkor?

Hol lenne első menedékem,
hogy az emléked el ne érjen?

Járhatnék, ahol nem jártam még -
de mi várna rám, s mit várhatnék?

Mert fogadhat-e bizonyosság
olyan, hogy nem hasonlít hozzád?

S nem fájna-e a hasonlóság?
Nem érezném, hogy bitorolják?

Vackába nyüszítve, vonítva
kölyökállat kúszhat úgy vissza,

ahogy én egy riasztó estén
a visszautat megkeresném

Ellen Nitt:Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.