Szabó Lőrinc: Holdfogyatkozás

Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók.

Sugársokszögön körben ráng a pók.

Öreg ezüstben öreg topolyák.

Ünnepély ma a megbűvölt világ

s nagy némajáték: éjfél s egy között

Árnykúpunk hegye lassan átsöpört

az égi Gömbön, s úgy üzen felém,

hogy van a Földön túl is esemény.

De, lám, a csillag újra gyúl s tovább

hinti az űrbe halk álomporát.

Bár meg se moccan, rohan minden út.

Kúszik rólunk is a fekete kúp.

Búcsuzót gügyög a fülemüle.

Álommá zsongul a tücsökzene.

Majd a legpuhább lepke is elül,

a Hold a szomszéd kertbe menekül

s ott játszik tovább, ezüstcsöndü fény,

a pók sokszögű tündérlemezén.

Szabó Lőrinc: Nincs rád időm

Égből hívsz? Hangod még elér,

egy percre fölfigyel bennem a vér,

aztán csak régi, sötét dühe zúg,

mar, mint a lúg.

Én poklok rabja vagyok, és

már nem tudom, mi a pihenés…

Te? – Menj… Neked még otthonod az

arany ősz, a kék tavasz:

te ráérsz, tied a végtelen,

pogány mult álmai, csönd, szerelem,

te tündér vagy, gyermek, libegő

fény, lepke, szitakötő:

óh, szép, szép volna az élet,

kis pillém, szállani véled,

szabad utakon, föl s alá,

mindegy, hová:

de rám körutak hegylánca szakadt,

tárnák, földalatti falak

őrzik fiatal életemet –

Mit akarsz tőlem, égi üzenet?

Fény, ne gúnyolj! – Én rabszolga vagyok,

kötelesség, pénz, hajsza, kín, robot –

Meg se érthetsz – – Lepkém, szitakötőm,

hagyj el: nincs rád időm!

Szabó Lőrinc: A halál csiráival…

XXIV.

Nem futni, – szép lassan kimenni az

időből, és folytatni, napra-nap,

a lassu meghalást: igen, csak ez

jut nekem is, hisz tudom – óh, sokan

megmondták! – hogy az öröm gyilkosa

a lélek és a szellem. Gyötrelem

öntudatra ébredni: nincs sehol

valóságos cél, hitre érdemes.

Ha állat volnék, hegyek és mezők

s a perc kóbor fia, vagy ha paraszt

ekék nyomát követném s egyszerű

emberek közt pihennék, amikor

zsongó méhkas a májusi akác

s a föld szivéig ledobog a Nap

fullasztó gyönyöre, még csak nem is

sejtve, hogy mily gyönyörű a világ,

nem illetnék ajkam a csüggedés

és céltalanság fájó szavai

s nem érezném, hogy milyen nyomorult

a legnagyobb élet is. A robot

nehéz, de talán megnyugtat. Nekem

üres a lélek s a test alacsony: soha

nem fogok igazán örűlni, mert

antik romok s modern igéretek

között a beteg századok fölé

szivárványhidat épitve szavam

hitetlenség szava s gondolatom

a halál csiráival születik.

Szabó Lőrinc: Hasztalan lázadás

Pillám alatt összetört ezer álom

s – szeretlek? nem szeretlek? – nem tudom már.

Túlságosan ragyogsz, eleven álom,

s szerelmedet elbirni nem tudom már.

Gyűlölködve kiáltom: – Idegen kéz,

eressz! ne vezesd utam! megtagadlak! –

Mégis te formálsz ujjá, idegen kéz,

és csak nő az erőd, ha megtagadlak.

Nem tudom, mi történt… Talán az Isten

játszik velem s te vagy a fény szemében.

Ha eldoblak, megjelenik az Isten

s nehéz harag hömpölyög nap-szemében.

Szabó Lőrinc: Képzelt képzeleteddel

Képzelt képzeleteddel képzelem,

hogy idegondolsz, kedves, mialatt

gyors kerék visz: sóvár magányomat

hívja magányod, együtt vagy velem,

ahogy veled én, és ahogy nekem

vigaszt csak képzelt jelenléted ad,

fájdalmad fájdalmamban érzi csak

enyhülni szorítását szíveden.

Képzelt képzeleteddel képzelem,

hogy együtt vagyunk: az enyém kevés

volna, magában, míg így, szüntelen

kettőződve, mint tündér repesés

hoz-visz-cserél s egyszerre két helyen

egymásba zárva tart a szerelem.