XXIV.
Nem futni, – szép lassan kimenni az
időből, és folytatni, napra-nap,
a lassu meghalást: igen, csak ez
jut nekem is, hisz tudom – óh, sokan
megmondták! – hogy az öröm gyilkosa
a lélek és a szellem. Gyötrelem
öntudatra ébredni: nincs sehol
valóságos cél, hitre érdemes.
Ha állat volnék, hegyek és mezők
s a perc kóbor fia, vagy ha paraszt
ekék nyomát követném s egyszerű
emberek közt pihennék, amikor
zsongó méhkas a májusi akác
s a föld szivéig ledobog a Nap
fullasztó gyönyöre, még csak nem is
sejtve, hogy mily gyönyörű a világ,
nem illetnék ajkam a csüggedés
és céltalanság fájó szavai
s nem érezném, hogy milyen nyomorult
a legnagyobb élet is. A robot
nehéz, de talán megnyugtat. Nekem
üres a lélek s a test alacsony: soha
nem fogok igazán örűlni, mert
antik romok s modern igéretek
között a beteg századok fölé
szivárványhidat épitve szavam
hitetlenség szava s gondolatom
a halál csiráival születik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése