Felhők ölelik körbe a Napot,
a szél ringatóan a falombokat.
Átrepülünk életünk felett.
Nem véd már a szárnyaló szerelem.
Elfogy a levegő is köröttünk,
a csönd magányosan árnyakat rajzol.
Fájdalom arcodon,
végtelen utakon vezet a sorsod.
Lebegsz, majd hirtelen zuhansz,
de újra felállsz és lépsz tovább.
Pillantásod mélye szememben ég,
világomat felgyújtva árnyékod követ,
- olykor felhőket sodor föléd a vihar.
Csodák ölelnek, utazol közöttük –
– álmodozva.
Megszerettelek.
Mikor az utunk kereszteződött,
te választottál magadnak.
Aznap láttam meg a reményt.
A szívedbe láttam,
minden ágad külön virágzott nekem,
csakis nekem.
Jövőm voltál.
Lombosodtak az érzések bennünk,
majd összekapaszkodtunk.
Beléd bújtam, belém bújtál.
Azóta is te kellenél,
te hiányzol,
de a sors elsodort:
belehulltál a végtelenbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése